Állatotthontól az engedelmes sport legmagasabb szintjéig - Adrienn és Nelson útja 

Többre vagytok képesek mint hittétek volna!

Megkértem Kocsis Adriennt hogy mesélje el nekünk hogy Ő hogyan élte meg az idáig vezető utat kutyusával Nelsonnal! 

Ugyanis az Állatotthontól eljutottak odáig hogy jövőre az Obedience sport legmagasabb osztályában indulhatnak!

"Ma megcsináltuk azt, amit pár évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna.
Nelsonnal OBED 2-es szinten kitűnő minősítést szereztünk!

Hogy hogyan is kezdődött a mi történetünk: 7 évvel ezelőtt elhoztam a világ
legcukibb fekete kutyáját a Hérosz Budapesti Állatotthontól. 

Elég gyorsan kiderült, hogy a gyerekkoromban, kertes házban tartott kutyás tapasztalatom
igen kevés lesz egy menhelyes, lakásban tartott kutyához.

 A kutyafuttatókban általában mindenki nagyon ért a kutyákhoz, de a probléma mindig a Te, jelen esetben az én kutyámmal volt.

Így felkerestünk egy többek által ajánlott kutyaiskolát, ahol megkezdtünk egy
csoportos engedelmes alap képzést. A tanfolyamot sikeres vizsgával zártuk, de
sok kétely maradt bennem a szerzett vagy inkább meg nem szerzett tudásunkkal
kapcsolatban. Ez a tanfolyam továbbá rávilágított arra, hogy a futtatóban nem
csak az én kutyámmal van a baj (sőt..), bár talán az enyém bizonyos
helyzetekben kicsit nehezebben kezelhető.

Mindezek tükrében belevágtunk egy kezdő Obedience kurzusba. A kezdeti
motivációm a kutya behívhatóságának és kézbentarthatóságának növelése volt, a
versenyzés egyáltalán nem érdekelt. 3 hónap után elérkezett a megmérettetés
ideje. Hivatalos OBED vizsgán kellett bizonyítanunk a tanultakat, ami utólag
nézve fordulópontot jelentett az életünkben. 

Az első feladatnál - csoportos helyben maradás - ugyanis Nelson faképnél hagyott és kirohant a pályáról az apukámhoz, aki a nézők között állt. Apu azóta is emlegeti azt az ominózus
jelenetet, ahogy a kutya rohan felé boldogan én meg a pályán lefagyva állok a
döbbenettől. Ma már én is nevetek rajta, de akkor piszokul rosszul éreztem
magam. Viszont ez a szitu óriási erőt adott a folytatáshoz, nem akartam így
befejezni az elkezdett munkát, tanfolyamot.

 A célom az volt, hogy legalább egy "jó" minősítést szerezzünk OBED kezdő szinten. A rosszul sikerült vizsga után igyekeztem az akkori trénerünk minden tanácsát megfogadni és betartani, elsősorban az etetéssel kapcsolatban, a motiváció növelése érdekében. És a
változások elkezdtek érezhetőek lenni. 

Ekkorra viszont már teljesen beszippantott az Obedience sport világa, már az volt a cél, hogy kitűnő minősítést szerezzünk és magasabb szintre lépjünk. Nekem is sokat kellett
fejlődnöm, elsősorban a kutya motiválása, jutalmazása terén.

Versenyhelyzetben, ahol nincs nálam jutifalat csak én vagyok, a hangom, a
gesztusaim és a testbeszédem. hiába örülök egy feladat végén, ha ez kívülről
nem látszik és a kutya nem érzi. Számomra ez jelentette a legnagyobb kihívást.

Közben megismerkedtünk Kingával és elkezdtük a felkészülést az 1-es szintre,
visszanyúltunk az alapokhoz és az egyes feladatokat pontosítottuk, gyorsítottuk.
A kezdő szinten szerzett "trauma" és nehézségek után az 1-es szinten viszonylag
könnyedén továbbjutottunk. 

Minden megmérettetés előtt azon izgultam, hogy Nelson nehogy otthagyjon megint a pályán. A feladatokkal sose volt gond, azokra mindig becsülettel felkészültünk.

Elérkeztünk a 2-es szinthez, amit sokáig álmomban sem gondoltam, hogy valaha
teljesítünk. Itt már jóval komplexebb feladatok vannak és a pályán töltött idő is
hosszabb, sokkal több és nagyobb koncentrációt igényel a kutyától és a
felvezetőtől is. Az első két 2-es szintű versenyünk "nem megfelelt" minősítéssel
ért véget, nem éppen úgy, ahogy én azt elképzeltem, bár számomra az is óriási
sikerélmény volt, hogy egyáltalán megpróbáltuk. 

Ezek a tapasztalatok viszont kellenek ahhoz, hogy rávilágítsanak a hiányosságainkra. Nekem még mindig a kutya motiválásával volt problémám. A feladatok végén nem tudtam eléggé
dícsérni Nelsont és még mindig attól rettegtem, hogy kiszalad a pályáról.

2 év kihagyás után (pandémia) végre megtört a jég. A verseny előtti izgalom
ugyanúgy megvan, de a pályára lépéskor ez már elszáll, és már nem rettegek
attól, hogy Nelson leszalad a pályáról. 

Ez az eredményünkön is látszik, két "nem megfelelt" minősítés után (2018, 2019) idén októberben jó minősítést szereztünk az Országos Bajnokságon, majd novemberben Inárcson meglett a nagyon jó és végül decemberben a kitűnő minősítés is.

A teljesítménykönyvünk hullámzó teljesítményt mutat, mélyről indultunk, de
felértünk a csúcsra (én most ott érzem magunkat).

Ehhez persze szükség volt rengeteg munkára, kitartásra és egy jó csapatra
élünkön egy szuper kiképzővel. Köszi Kinga, hogy az elejétől fogva elhitted és
elhitetted velem, hogy több van bennünk, mint amit én gondolok magunkról, és
hogy akkor is 100%-ot beleadtál és követeltél, amikor én nem éreztem magunkban annyit. 

Illetve a csapat, akik nélkül szintén nem sikerült volna, akik
nem csak a tréningeken és a versenyeken segítik a munkánkat, hanem ha kell
babysitterkedést is vállalnak a tréningeken. 

És nem utolsó sorban a férjemnek, aki még mindig nem érti, hogy minek járunk annyit tréningezni (40 fokban, szélviharban, -10 fokban), ha ennyi idő után a Nelson még mindig nem tudja levinni egyedül a szemetet a kukába."